Itt haladhat a busz is, jobbra szakadék, balra erdő, de az út az út, a busznak jó, a busz pályán halad. Tehát ezeken a pontokon, és az azokat összekötő utakon kell tolni a buszt.
Pajtás #550. A műperzsa szőnyegek első utamat jelentették a fraktálok világába. Az ismétlődések, a bolyhok különböző színe formákba rendeződik és helyeket alkot. Azt is megkockáztatom, hogy a pixel és kép viszonyát a műperzsa szőnyegeket tanulmányozva értettem meg, anélkül persze, hogy a pixel és látvány szavakat használtam volna. Megnézem a szőnyeg hátulját, de csalódok, nincs a csomózás alfelén magyarázat (nincs titkos erő). Elképzelem, hogy áthúzza a fonalat, egyenként. A kicsi izék látszólagos rendszertelensége, egyszerű keletkezési szabályai és elképzelhetetlen sokasága kissé távolabbról szemlélve valamilyen mintává és szabályszerűséggé áll össze, és a rendszer mozgásba lendül, kialakítja saját törvényeit - ami a fraktál lényege.
A szőnyeg a parkettán van. A szőnyegen minták.
Hasalok a szőnyegen már fél órája, Anyám benéz, hogy mi ez a csönd, a térdére teszi a kezét, hagy.
A szőnyeg koszos, kosz van rajta, a kosz a szálak között van, odatapadva, de más, idegen dolog, pamutpöszmők, behordott cipőtalpredő-negatív alakú sárdarab, cérnavég, sötét felismerhetetlen kis bármi, a kosz más, mint a szőnyeg, a kosztól el lehet tekinteni. Ott van, de lehet úgy gondolni, mintha nem lenne ott, és nem is kell, elhagyom a koszt, figyelmen kívül.
Az a sötét folt, ami megismétlődik a négy sarokban, azok helyek, és a helyek eltérnek a szőnyeg többi... sík vidékétől. A szőnyeg, mint táj. Más szőnyegeken mondjuk ugyanolyan színekből áll a folt, mint a szőnyeg mindenhol másutt, esetleg még színek sincsenek, csak barnák, szürkék és sárgák esetleges koszossági átmenetei, de más mégis, és kiemelkedést alkot, feltűnő sűrűsödését a szőnyeg világának. Az én szőnyegemet vidám és egyöntetű színek alkotját, Apám ezt játékosnak gondolta, vagy nem akart összezavarni. Egészen meglepő volt, amikor egy nap hazaállított a két nyolcszög alakú gyerekszőnyeggel, és magától tette, ő választott, cselekedett, hozta. De nekem ez a szőnyeg volt furcsa a szokásos és már megfejtett műperzsa-minták után.
A helyek fontosak, a helyek valamik nekem. Mintha melegebbek lennének, otthonosabbak. Az orrom bele van fúrva a szőnyegbe, úgy figyelem a minta néma alakulását, az alapszínből kiemelkedő szándékot, hason fekve, öt centiről, boholyról boholyra. Vagy véletlent. Hogy itt más színű, és az jelent valamit. Repülőtereket. Bázisokat. Házakat. Tavakat. Nem merül fel, hogy ezt valaki akarhatta, nem keresem a szövőnőt irányító elmét, eszembe sem jut, ez egy utólagos feltételezés a mából. Kielégít, hogy az eredmény ilyen. Felállok vagy átkúszok a jelölt helyekre, a helyeken felállok, újra lehasalok és megnézem onnan a szőnyeget, mint egy házból vagy hegytetőről. A helyeket utak kötik össze, vonalak, amin mehetek, onnantól azokon haladok, derékszögekben és 45 fokokban fordulva, ha átrohanok a szobán.
Nőmmel vitrint néztünk úgynevezett vendégségben. Nippek, alájuk való hímzések, vastag aranykeretes családi fényképek.
- Keresztszemes. Ilyet még én is csináltam - mutattam egy zsebkendő méretű terítőre. - Elképzeltelek, ahogy hímzel - és Sz.J vinnyogott a röhögéstől. - Kicsi voltam, és nem voltam szakállas. Úgy könnyebb.
Juli (Varjú Júlia, a főhős, az én hősöm) meg fogja találni a jó megoldást, egészen biztos vagyok benne - gondoltam eleinte -, az a fajta csaj, aki meg tudja tartani a távolságot, akinek ez sikerül, és ráadásul nőnek is jó. A 150-ik oldaltól megvidámodik, működni kezd a plot, elevenek lesznek a történetek. És mégis, pont ezzel ellenkező irányú mozgással szépen agyonbasszák egymás életét és megteremtik, amit nehéz gyerekkornak és később se könnyűnek hívnak. Az életismeretet. És ezen az sem segít, ha okos és talpraesett vagy, mert ebből kimászni nem vagy elég okos.
Nagyon eltalált méretű a kötése, utzáshoz kiváló. Jó tárgy.
Néha zavar a ragozása, a frázisok kezelése a szövegben. Ez nem egy csillogó vagy különc nyelv, nagyon is átlagos akar maradni, néha mesterségesen kergeti a kor frzeológiáját, és néha becsúszik egy-egy olyan mondatvég, ami bátortalanul suta. Az a kedvenc fordulata, hogy "lépteit megkettőzni". Egyszerű, egyenes, kicsit naiv mondatok.
Kedves könyv, kézenfekvő generációs élmény, az átfogó pillantás a nem történt semmi könyvének mondaná: ennek szemelvényekben dús körülírása. Ez egy generációs, vagy zsáner-regény. Ilyen volt az élet a hetvenes-nyolcvanas években (amikor mi fiatalok voltunk), és erről szól a könyv. A légkör.
Itt jegyzem meg, hogy szeretnék vállalkozást alapítani mondatokra. Egy élettől átjárt mondat elhelyezőjének tisztában kell lenni azzal, kikhez szól, és tisztáznia kell a megszólaló személyét is a szövegben. Bérkontextusteremtő, erre a feladatra alapítanám tehát vállalkozásomat. Ön állítani kíván valamit, mi pedig cégünk széles életismeretére alapozva tereket rajzolunk köré.
Most se olvasok verseket. E formátum elárasztja az elmémet, és azon veszem észre magam, hogy nem gondolkozok, nincs ritmusom: ha nem ér a sor a lap széléig, neki sem fogok. Annyira nem érdekeltek a versek, hogy másodikban, amikor a gimi valami miatt nagy tételben jutott hozzá a tárgyévi "Szép versek" ún. antológiához, de ezt a szót akkor még nem használtam, hanem legfeljebb hogy gyűjteményes (folyt. köv.). Fehér kötésű, szép kiállású, vaskoskás darabok. Kipakolta Tóthberciné a tanári asztalra a stócot, volt húsz példány, osztálylétszám harmincnégy. Osztálytársaim lelkesedtek érte, és a viharosan kibontakozó versenyjelentkezés alatt, amivel a türannosz az érdemeket és a közösségi csipkedési sorrendet megítélni akarta, és sikerült neki, az osztályt egy fura stréberségi játszma buta és megvezetett tömegévé változtatta. Tótberciné sosem tanított '45 utáni irodalmat, a kötetben meg csak az volt.
Én úgy láttam, hogy nekem nem kell belőle. És az oszifő, bár erőltette, hogy a jó tanulók kapjanak, nem kértem. Jutalomnak szánta, azért se.
A Tótbercinének volt intellektuális tekintélye, de menthetetlenül fapicsa volt, akinek férjét, a Tótbercit, az ugyanott tanító ugyanolyan gimnáziumi irodalomtanárt, korábban kéz-a-kézben egymást az egyetemről - horriblie dictu egy gimnazista leány nyúlta le évekkel azelőtt. Kúrtak a teremben óra után, minden. Tótberciék elváltak, évekig tartó mosolyszünet, sose még beszéltek se. És a nyanya dacból nem távozott a tantestületből, egyrészt viselte a nevetségességet, másrészt némán gyilkolta a volt férjét. Érdekes. Az meg energiává alakította a gyűlöletet és sorra nyerte a versenyeket tanítványaival, csak lányokkal. Azok a csajok olyan polcon voltak, úgy beszéltek és hónapokig a Ki viszi át a szerelmetet elemezték, rájuk se mertem gondolni.
Aztán a tömeghisztéria közepén, érzékelve a megfelelni vágyást? a rangot? a mások által kívánt tárgyat? hogy hülyének néznek? - meggondoltam magam, és mégis kértem, kb. a tizenötödik kiválasztottként. Ma sem tudom, miért igazából. Ma is megvan a kötet. Sosem voltam erős jellem, a Nyilas Misinél kicsit hisztisebb, Gerébnél számítóbb.
10 fok van reggel, amikor felkelek. Korábban ezt melegnek éreztem volna, két hónappal ezelőtt, akkor el is döntöttem magamban, hogy 7 és fél fok körül (Celsius), amikor felkelek, akkor ha 7 és fél fok fölött van, akkor az már meleg lenne, szinte egy másik évszak. Most meg a tízet is hidegnek érzem, és fázok is reggel.
Egyre jobban foglalkoztat az időjárás.
Amikor gyerek voltam, teljesen mindegy volt, milyen idő van, azzal foglalkoztam, ami érdekelt. Nem érdekelt, mit veszek fel, ha nem öltöztem fel rendesen, fáztam, a fázás természetes volt és nem akadályozott meg semmiben, aztán hazaértem és megmelegedtem. (Bevittek a melegre, és nem volt vitatéma.) Ha túl melegen öltöztem fel, levettem és elhagytam. Rengeteg ruhát hagytam el, mert nem érdekelt. És az sem érdekelt, hogy kiszárad a bőröm, pedig minden okom megvolt rá, hogy érdekeljen. Nagyapámat nagyon érdekelte, hogy milyen az idő, hogy a kő hideg-e a konyhában, amire rálép, hogy a fotel helyén huzat van-e, hogy milyen meleg a víz és melyik medencében Berekfürdőn, ahová segget áztatni járt a kempinggel szomszédos strandfürdőbe. Az öregedéssel jár, hogy a modorral és az időjárással foglalkozunk.
Apám erdész volt. Erdőmérnök. Amikor végzett az egyetemen, az kb.: 18+5=23 (életkor) 1946+23=1969 (év) (+/- 3, voltak kanyarok abban az apai életben) Tehát kb. 1970 volt (kerekítés). Elment szakmai gyakorlatra Erdélybe. Ezt nem tudom, miért csinálta, nem vonzódott a nemzeti romantikához. De ott kétségtelenül vannak erdők. A környezet festői: hegyek, nyájak, és egy erdészház rönkből róva (rovott, mint múlt, s mint írás), 20 négyzetméteres kunyhó. Kiment a terepre, frissen végzett erdőmérnök, álla pelyhes. A rókák ki se szagolják, nem üt el az aljnövényzettől. Ám. Öreg erdészek, 50 felett, minden reggel vigyázzban sorakoztak hárman az ajtó előtt amikor kilépett a kunyhóból, és meg akart mosakodni (a patakban). Bokázva jelentettek a Mérnök Úrnak. Mert rend. Na, ezt nem akarok, ilyen rendet.
Egy nénit figyeltem a vonaton: hímzett. A napvásznon kép volt előnyomva fekete tintával: egy hajó a tengeren és madarak. Olyan hímzése volt, amit a lakótelep egyik mosókonyhájában berendezkedő kisiparosnál lehetett kapni, és a lakótelep egész nőtársadalma rá volt izgulva a hímzésre, mint egy mozgalom, 1990-es évek; jártak oda, és ha divatossá vált egy motívum vagy kompozíció, hónapokig el lehetett adni.
A hímzés a kifestőkönyv folytatása más eszközökkel.
Arra voltam kíváncsi, mit csinál majd, ha elindul a vonat, megkockáztatja-e, hogy összeszúrkálja magát a tűvel. (Igen.)
Azon kaptam magam, hogy már az sms-ét olvasom, elszégyelltem magam és elfordultam.
Nyugodt pillanat volt, a zónázó vonaton úgy ülnek az ingázók, arra a fél-háromnegyed órára, mindenki úgy ült ott, hogy semmi dolga, nem nyomasztja olyan apróság, hogy pl. el kellene mosogatni, mert nem lehet elmosogatni.
Apám és Anyám 1972-ben házasodtak össze, és 24 éven át éltek együtt. Anyám ezalatt ugyanezzel a konok, megátalkodott gyűlölettel vádolta Apámat mindenért, amikor olyanja volt. Apámat, illetve Apám anyját, tehát végülis Apámat. Nem mindig, korántsem, hiszen alapvetően szép, indokolt és emlékezetes házasságban éltek. Apám soha nem tudott mit kezdeni ezzel, vagy megoldani, vagy feldolgozni.
Ha én 24 év alatt eredményt érek el, vagy 25 évig húzom, nyertem.
A DVTK feedjében találtam ezt a kérdőívet, mert olvasom, naná, elkezdtem töltögetni, mert jófiú vagyok, de idióta és hosszadalmas kérem értékelje egy ötfokú skála segítségével, ahol az 1-es „kifejezetten rossz”, az 5-ös pedig „kifejezetten jó” típusú kérdésekre is kötelező válaszolni, amiket kihagytam, úgyhogy nem ette meg a gép a feleleteimet, de ne vesszen kárba. [Ne szerkessz így pollt soha, örülj, ha veszik a fáradtságot, és válaszolnak neked.]
***
Mi az első 3 szó, ami Önnek eszébe jut Miskolcról? Anyám.
Mi köti Miskolchoz? A család.
Ha tehetné, elköltözne Miskolcról? Igen, a fővárosba. [Ez volt a legközelebbi.]
Az ön családjának hányadik generációja él Miskolcon? Anyai ágon a harmadik biztosan. Hosszabb távon is valószínű, hogy a környéken éltek, az Alföld felé a peremfalvakban, de három generációnál nem terjed tovább a családi emlékezet. Tulajdonképpen apai ágon is, de ez bonyolultabb (sokat költözködtek, történelem stb.).
Ha a városon kívülre utazik, szívesen ajánlja a várost, mint lakóhelyet másoknak? Nem.
Ha a városon kívülre utazik, szívesen ajánlja a várost, mint turisztikai célpontot másoknak? Igen.
Mit ajánlana, mint turisztikai célpont? (Említsen legalább 2 dolgot!) Lillafüred, kisvasút, az erdők, a Diósgyőri vár, Operafesztivál, a Gyár megtekintése a Vargahegyről és a Gyár kettő órás dudálásának meghallgatása.
Ön szerint mi Miskolc legfőbb jellemzője, amely megkülönbözteti a többi (hasonló méretű) Magyarországi várostól? Az Edda. De utálom és szégyenlem.
Kitől várja el a jólét biztosítását a városban? A vállalkozóktól.
Mit gondol, mit tehetne Ön, mint miskolci lakos a városért, a miskolci közösségért? Nem élek ott 20 éve.
Mely miskolci rendezvényeket látogatja rendszeresen? Családi látogatásokra szoktam hazautazni, évente 4-5 alkalommal. Olyankor nem látogatok rendezvényeket. [Szóismét.]
Mi a véleménye a DVTK-ról? Apám focista volt, ifjúsági válogatott, aztán másfelé fordult az élete. Gyerekként nagyon sokat foglalkoztam focival, emlékezetes nagy meccseket játszottunk a lakótelep két házsora között, és igazolt játékosként is (a Diósgyőrnél). Egyszer megjelent rólam egy címlapfotó az Északban, amin látványosan letalpalok egy valakit a salakos edzőpályán, lehettem vagy 12 éves. Apám szabályosan képzett engem, iskolázott, és valószínűleg tehetséges játékos is voltam. Azt mondta: ha így fejlődök, NB-I-es játékos biztosan leszek. De gimiben úgy döntöttem, látva, amit akkor lehetett, hogy az én lehetséges aktív játékosi pályafutásom alatt a magyar labdarúgás nem fog megváltozni. Nosztalgiát érzek. Gimis koromban az osztály egyik legjobb csaja, szőke, hosszú hajú és okos, kockás piros-fehér zászlót varrt nekem. (Az osztály konkrétan legjobb csaja nem tudott varrni.) Nem túl erős, de létező kötődésem van, ami idővel identitásképzővé vált. [Uhh. Erről a mondatról a szociológus-társadalom tehet.] Jólesik rágondolni. Pl. megtanultam a nagy Diósgyőr névsorát.
Ön DVTK szurkoló? Igen.
Mit érez akkor, amikor a DVTK eredményesen szerepel egy sporteseményen? Kitörő örömöt. Pl. "megbasztuk a Kazincbarcikát, jeee!"
GPOYW, 1980, kábé. A másik srác nem tudom, kicsoda. Anyám szerint nem az, akire gondoltam, de ő sem tudja, kicsoda. Egészen másmilyen fiú, mint amilyennek én mutatkozom.
A dzsekiket Anyám varrta, minden évben egyet, részint, mert kinőttük, részint, mert elvásott (finoman fogalmazva). Orkánból varrta, kapucnival, nagy kenguru-zsebekkel. Nem is dzsekinek hívtuk, hanem kengurunak.
A Szódalovaglás 1990-ben jelent meg, ezt csak azért említeném, mert gyereklapát. És azt egészen biztosan nem olvastam 1980-ban. Hiszen senki sem olvasta.
Apám is va... nem, az én Apukám nem volt vadász, de néha elment vadászni hivatalból, állítólag elég jól lőtt. Golyóval rókát messziről, ilyesmi. De nem szerette a közeget. Kicsi voltam, 10-12 éves, úgy adott kézről-kézre a 3 megyényi erdésztársadalom, mint egy örökös herceget. Szerették Apámat. Heccelték, a sofőrnek az volt a gúnyneve, hogy Macska, az egy külön szám volt, amikor kiderült, hogy az Apámé meg az igazi. Mentünk le ezerrel egy patak vízmosásán UAZ-zal éjszaka. Az UAZ alvázszáma is belevésődött a seggembe. Azt hittem, meghalok. És néha kiadott egy körzetvezető erdész mellé, hogy járkáljak utána és nézzem, mit csinál, Kazincbarcikán voltam így egy hónapot, nyári szünetben, a Petény Pálnál, például, ez volt a leghosszabb. Méteres tűzifát rakni sarangba, fej fölé. Városi gimnazista voltam. Szokja. A fakitermelő brigád vezetője, a Tök, ez volt a kedvenc színe a magyarkártyán, mindig hason fekve élezett. A motorfűrészt naponta élezni kell. Ráfeküdt a stihlre, a mellkasával szorította le, és akkor mind a két keze szabad volt és úgy tologatta a reszelőt a porkohászatilag felújított láncon. Fél szemmel skubizta, nézett bele az élbe, mint a lövész fekvőállásban. A traktor addig gond nélkül megy a sárban, míg kilátszik az első kereke. Meg éljek kint gunyhóban, így voltam kint Telkibányán a Mester Lacinál, aki vadászfenomén volt, úgy lőtte egyesével a nyiladékon a disznót sorozatban, hatot, ahogy a harkály kopácsol. És erdészetvezető, akkora úr a faluban, mint messze senki, a szó legfeudálisabb értelmében. Élet-halál ura. Három konda disznó volt a környéken, egyenként megmutatta. A legbutábbaknak csak úgy kiszórták a kukoricát az etetőn. A közepesekre nem emlékszem. A legokosabbaknak, akiket szeretett, nagy autógumikat rakott ki, aminek az aljába lyukak voltak vágva, és a gumi belsejébe volt a kukorica, és ahogy mozgatták a disznók a gumit, lökdösték, a kukorica kiszóródott alul. Tornáztatta az agyukat, játszott velük, mint a Pavlov. Telkibánya egy nagyon keskeny völgyben fekszik, a két magasról könnyebb átkiabálni, mint átmenni, ez meg is van klasszikusan festve. Abban a faluban a házak a völgyben vannak, két ház áll dombon, az istené és az erdészetvezetőé.
≈ honnan mondom azt, hogy Zsemjén Soltnak a kurva anyját?
Két kamasz áll a domboldalon, a domboldalt magas fű növi be, vasúti töltés vagy ilyesmi, bolygatott társulás seszínű gazai. Egyik fiú sem izmai fejlesztésével töltötte élete idejét, és mindkettőnek olyan szögletes bézbólsapkája van, ami még a négereknek sem áll jól, viszont jó nagy. Egy kétliteres pillepalackot dobálnak lefelé a fűbe. A pillepalack nem átlátszó, hanem az a csillogó ezüstszínű, ami elkoszolódva még selejtesebb és lerobbantabb látványt nyújt, mint a sima pillepalack. A palackban valami folyadék van, nem tele, de sok, nagyokat löttyen a lejtőn gurultában.
A srácok nézik, ahogy gurul.
Aztán utánamennek, hangosan beszélgetnek, a szavakat elviszi a szél, és újra eldobják, játékból, céltalanul, a puha, szinte csonttalan testük nyegleségével, most mint egy kalapácsvető, pörögve. Majdnem elesik a meredeken. Megint utánamennek, és megismétlik háromszor-négyszer. A dobások rövidek, tudna nagyobbat is dobni, de nem akar. Azt nézik, hogy mikor robban fel a kóla.
Komolyan, annyi eszük van, mint egy kutyának.
A kutyámnak, ha eldobok egy tárgyat, utánamegy, a szájába veszi és hozza. Elég hihetetlen, hogy amikor ennyi idős voltam, ennyi eszem volt. De valószínű.
Pajtás #512. Ha víz közelébe érsz, kavicsokat kell hajingálnod a vízbe, ebben isten, ember, szülő meg nem akadályozhat. Először csak egyet, és meghallod a hangját, és látod, ahogy a kavics eltűnik, és nincs többé meg. Ami volt, az nincs. Ez nagyon érdekes. És utána két marokkal, mert tömegesen is ugyanaz van, sőt, harsányabban, zubog a kavics és a por a medencébe. Szinte végtelen mennyiségben képes vagy a sétányburkoló sódert a vízbe lapátolni és figyelni, amint csobog. A kezed közül kicsorog a kavics és megsemmisül, nyomtalanul eltűnik, a másvilágba kerül át, a tükröző felület mögé, ahol halak úsznak némaságban az ő megfoghatatlanul áramvonalas harmóniájukban. Mennél közéjük, sellő lennél legszívesebben, vagy vizidínó, felszabadult és nem kifejezetten illedelmes, fejével együtt ennéd a nyers heringet. A halakat nem tudod megfogni, mert megpróbáltad, és nem érted el, digi-dagi daganat, és a víz különben is hideg. A víz van, a hal úszik benne, és térdig belemászol, mert meg akarod fogni az aranyhalat - a jószág megvető fintorral odébbevez, de nincs meglepve, uszonya fordozódik, a filigrán hártya finoman berreg a közegben. És a víz mégsincs, nem áll ellen, mindent magába enged, mindennek szétnyílik és minden körül újra összezárul.
A fogalmi gondolkodás a szilárdtest-mechanika egyenes ági leszármazottja. És a vízben, ööö, a megmaradás-tétel is oldódik kissé.
Bármilyen nagyobb vízfelület közelébe érsz, kavicsokat kell dobálnod bele, így alakulnak a földrajzi formák, mert a pusztulás és a megsemmisülés látványa boldogság, a mederfeltöltő ösztön kiélése kitörő öröm, társnőd tapsikolva ünnepel.
Maurics András, a Karabély zenekar basszusgitárosa, meghalt. Ez a zenekar 2007-es utolsó koncertjének tudatában is nagyon sajnos. A Maurics egy állat volt. Gyakran vokálozott, de soha egy artikulált hang nem hagyta el a torkát a színpadon, ami erős önkritikára vall - nem akarta elhitetni, hogy énekel. Ahogy a La Bamba-betétet énekelte a Honolulu Harakiriben, az léggitározási technikám történetében iskolateremtő.
A Karabély zenekar annyira menő volt 1998-ban, hogy az egyetemen két momentummal tudtam magamat a kiszemelt leányszoba ágyaiba lopni: az egyik az volt, hogy kapcsolót szereltem a villanyrezsójukra, és nem kellett ki-be ráncigálniuk a konnektort, amikor teát főztek (a kapcsoló a dugóba volt ágyazva, nagyon frappánsan, és bekapcsolt állapotban vörösen irizált, mintegy visszajelezve, hogy a rezsó forró). A másik a Karabély-kazetták birtoklása volt, és annak torkaszakadtából való gyakori interpretálása. A lányszoba testvérévé fogadott, és én sok boldog órát, napot, sőt azt hiszem két egész évet töltöttem ott.
A Szabadság téren rendszeresen óvodások játszanak, ezeken a ronda napokon is henteregnek a kiskölykök a vastag kavicságyon, a rikító színű játékok között - nekem ezek a cuccok minden nap gondot okoznak, mert pl. miért van egy hajónak a hajócsavarja a kormány helyén, ráadásul gumiból? De mindegy, mert működik, elvannak vele, bújócskázni jó. Bújócskázni minden jó, a likas kerítés és a levele vetkezett buxus is jó. A hunyó általában a mászókát őrzi, a többiek pedig a cserkészés különböző fázisaiban lapítanak a buxus mögött, vagy a fa mögött, vagy úgy csinálnak az óvónéni kezét fogva ártatlan pofával, mintha ők nem is játszanának, és nagyon komoly az egész. Settenkednek. Lebuknak. Vad és hisztérikus kitörésekkel rohannak leütni a mászókát.
Néha azt csinálom, hogy megállok az egyik bújkáló mögött, és vidor karlengetéssel felhívom rá a hunyó figyelmét. Hehe. De nem. Elképesztő. Az információ befogadásán kívül tudomást sem vesznek rólam. Nem hálásak és nem ijednek meg. Nem utálnak, nem mondják, hogy köcsög spicli. Nem érzik úgy, hogy beavatkoztam. Egy természeti jelenség vagyok, a pálya tartozéka. A hunyó kicsit közelebb jön, megnézi ő is, hogy nem kamuzok-e, és szalad leütni.
Amikor műtöttek, és már egészen nagy voltam, mert ez az utolsó, plasztikai jellegű műtét volt, amivel azt a kellemetlen helyen levő és rosszul összeforrott, háromszög alakú kis bőrdarabot szedték ki a seggem két partja közül, ami olyan illogikus volt a fenekem kitörlése közben, hogy rájöttem, hogy ez nem lehet normális. Amitől egészen úgy éreztem magam, hogy nem vagyok hasonló a többiekhez.
Nem csak másképp nézett ki, hanem másként is működött. Beleakadt az ujjam.
Aztán kiműtötték, és akkor sem lettem hasonló.
És amikor feltettek a műtőasztalra, még többé-kevésbé észnél voltam az altatásban, valahogy nem sikerült eltalálni a dózist, vagy az időpontot. És felültem a műtőasztalon a sebész legnagyobb ámulatára, már be volt öltözve, a kezén kesztyű, az arca előtt maszk, és felhúzta a szemöldökét, hogy mit is akar ez a kisfiú, amikor a kisfiúba perceken belül bele fogok nyiszálni - ezt a kedélyeskedő szót mondta volna ennek a kornak a sebésze, akit én, mint minden felnőttet, tetszikeztem - e rutinműtét kettő vágásával? Valószínűleg varrni sem kell.
Zsebkendőt kértem a sebésztől. Folyt az orrom. Tetszik nekem zsebkendőt adni? Náthás vagyok.
Természetes volt, hogy meggyógyítanak és adnak zsebkendőt, ha nem szelel rendesen az orrom. Tiszta és világos gondolat volt, azt éreztem: felnőttesen következetes és nyílt, hogy ezt így kell csinálni, kérni kell és adnak, bár nyilván dadogtam az altatótól. Bíztam a felnőttekben.
A sebész habozott, nem véletlenül nem lett gyerekpszichológus, és be is volt öltözve, de mit volt mit tenni, nyúlt a zsebébe, és akkor eldőltem, mint egy zsák és többet nem tudnék felidézni. Minimum kesztyűt kellett cserélnie.
Azután egy taknyos zsebkendőt szorongatva ébredtem (esetleg konfabulálok), a seb pedig annak rendje és módja szerint beforrt.
Reggelre az anyja megtalálja az elbaszott verseit a konyhában. Direkt teszi ki őket az asztalra, hogy valaki hátha elolvassa őket. A szüleit terrorizálja a cuccal - az öregeket soha nem érdekelte az intellektualitás. Semmi szükségük az absztrakcióra. Leélték az életet kukoricásban, fóliában, gépen.
Vagy csak itt írja őket és ittmaradnak reggelre. Folyton kérdez, és sok a felkiáltójel. A versekben formátlan félelem és önmegfigyelés, az egó elhelyezésének támasz nélküli kísérlete a az univerzumban.
Gyakorol bennük, oldja a félelmét a kifejezéssel szemben. Végigjár utakat, szavakat tapasztal meg. A toll megfullad a kezében, görcsösen markolja. A betűk egyenként legalább ötször vannak áthúzva, hogy domborodik alul a papír, ha felemeled. Soha nem bántották. A toll végét a szájába veszi. Tudna népszerű lenni, ha publikálna, egy blogon, vagy akárhol, van erre közönség; de nem, csak ezt a szenvedést ismeri a pályából, hogy reggelre a pályán meg kell halni.
Mindent megadtunk neked. Az anyja ébreszti, és úgy kap reggelit, hogy kisfiam, egyél már valamit.
Vannak jó mondatai. "Tejből van az ég, majd reggelre kifakul hidrogénné és oxigénné."
Az autómobil, melyben első színleg halálomat leltem, a bécsi Hadtörténeti Múzeumban áll - kommentál fejben a Herzogin, ekkor már e cím birtokosa, és rogyaszt. - Franz sokat tanult korábbi hibáiból, s manapság tudatosan alkalmazza a modern technikát a mindennapi életben. Hintaja ereklye, s mára elavult, ezért sem használjuk. Különben polgári életet élünk. Ámbár abba beszállni legalább normálisan lehetett.
Pajtás #507. Ehettek valamelyik közeli autós vendéglő teraszán. A Herzog sohasem a titkárnőjét, hanem mindig a feleségét vitte magával, házasságuk szerelmi jellegű volt, kapcsolatuk dac az uralkodóval szemben. Kitudódása botrány. A Habsburgok a trónörökös választását rangon alulinak (unstandesgemäss) minősítették, a Chotek családot nem tartották önmagukkal egyenlő rangban születetteknek (Ebenbürtigkeit), s minden alkalommal másodosztályú személyként kezelték. Zsófia hercegnőnek, bár a császári trón örökösének felesége volt, számos megalázó intézkedést kellett elviselnie. Eleinte pl. színházi előadásokon nem foglalhatott helyet a császári díszpáholyban (Hofloge), díszszemléken nem utazhatott férjének, a trónörökösnek hintajában. Egy idő után ezek az eljárások már nagyon zavarták a császári udvari protokoll szigorú előírásainak betartását.
Nagyon erős rúzs van rajta, első látásra sem volt középosztálybeli. Rosszindulatú udvaroncai emellett a grófnőt egyszerű modorú, száraz, ritkán mosolygó, szolgálatkész, háziasszonyos, szerény és betű szerinti értelemben vett istenfélő személynek tartották.
Pajtás #506. Miután lefényképeztem őket, és tökéletes képet sikerült készítenem egy életformáról, mutattam neki a bal hüvelykemet, mert elégedett voltam, és hogy köszönöm. Nyilván arra értette, hogy tetszik az autó, pedig. És a Főherceg nagyon kedvesen visszaintett, hogy köszöni, tudja. (Pedig nem az autó tetszett.)
Nem vezette agresszívan, nem volt hangos, de nem is óvatoskodott vele, használta a 8 hengert. Mercedes-McLaren SLR Stirling Moss edition, 75 példány készült belőle 2009 decemberében (az összes ekkor készült). V8, 640 lóerő, 350Km/h, 0–100 km/h 2.7 másodperc alatt, 750 ezer euróért.
Olyan autó volt, amit még az itteni, edzett szemek is körberajongtak. Fényképezték a gyermekek, felkapták a fejüket a fűnyíróval vacakoló parasztok. Rossz idő esetén azonos színűre fényezett bukósisakokkal használják. Elegánsan hosszú és tekintélyesen nagy, ezüstszürke, lófej-formájú test, utóbbit a fülecskék tűzése miatt gondolom.
Adenauban, a Nürburgringtől mindössze 5 percre fekvő városkában találkoztunk, a Rewe nevű közért előtt parkolt, tejet, kenyeret lehet ott venni, és olyan díszbabot kicsi dobozban, amit ha locsolsz és növényke lesz belőle, a csíralevelein feliratok olvashatók, főleg nevek. Ajándékba veszik, vonzódnak a giccshez. És van ott egy Lidl is meg egy kerékpárbolt. A pár valamelyik kifőzde teraszán kávézott. Akkor készítettem róluk képeket, amikor beszálltak az autóba és távoztak.
A 20 éves Gavrilo Princip pisztolyából két lövést adott le 11 óra körül a gépkocsijában ülő trónörökösre és feleségére. Zsófia hercegnőt ágyékán érte a találat, ő elvérzett a kocsiban. Ferenc Ferdinánd nyaki ütőerét szakította fel a golyó, rövid idő múlva belehalt sérülésébe. Ennek aztán mindenféle világtörténelmi következményei lettek. Kellemetlen. Elvhű, udvarias, radikális gesztusnak tervezték, de balul kiütött gyilkosságnak sikerült, utóbbit nagyon sajnálták. Gavrilo Princip [a lényeg] természetesen később azt vallotta, hogy csak a trónörököst akarta meggyilkolni, Zsófia hercegnőnek ártani nem állt szándékában.
Otthon természetesen a budira is a Moss-szal járnak. Azzal ugratják egymást, hogy "Franz, cseréld ki az ablaktörlő-gumit". Vagy: menj le tejért. Jó, de esik, add ide a bukósisakot.
Nagyon sokat tanultam a tényekről. Hogy mikor, mi és miért történt Magyarországon 1989-ben és utána, és mindez milyen hatással volt közvetlenül az életemre. Az volt az érdekes, hogy a könyv családtörténeti momentumokat hívott elő, emlékszem, ahogy Apám és Anyám vitatkoztak a konyhában, ahogy tudták az összes miniszter nevét 20 évre visszamenőleg, sőt volt egy játékos verseny is köztük, hogy ki tudja pontosabban. Ahogy be voltak fosva az Orbán-beszédtől (Nagy Imre temetése). Ahogy meg voltak lepve Pozsgayn (népfelkelés). Amikor megvettük Nagyanyám lakását a lakásprivatizációkor. Meg tanakodtak a kárpótlási jegyen. Ahogy Apám tulajdonképpen hosszútávon belehalt a stresszbe, ami a munkája és a környezete által megkövetelt gyakorlat és a baloldali-szocdem elvei között érzett. Ahogy Anyám azóta sem meri másba fektetni a pénzét, mint Kincstárjegybe.
Meg ahogy nekem fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem, de én annyira hülye voltam, mint egy segg, ám valami mégis megvolt a szabadság eufóriájából, mert a gimiben [1989] rajzoltunk koronás címert (nagyot vitatkoztunk arról, hogy koronásat vagy Kossuthot, és végül koronás lett, mert az jobban néz ki és hízeleg családi hagyományaimnak - ma már Kossuthot rajzolnék, merthogy én rajzoltam), és levettük a kalászos-vöröscsillagos Kádár-címert a falról az osztályban és feltettük a másikat, a miénket, és bejött az oszifő nyelvtanórára és állva maradt az ajtóban, meg csuklott is nagyon. Erősen lengette a kezét, amikor járt, de úgy maradt állva, hogy a keze odaragadt a levegőben majdnem vízszintesen. Pedig akkora Erdély- és népiírók-fun volt, mint ide Kolozsvár. És másnap bejött az iskolaigazgató, aki hála istennek matekszakos volt, ő is megnézte a címert, aztán kiment, és a címer végül maradt egészen a ballagásunkig.
A közgazdaságtan valami olyat akar elhitetni a piacokról, pénzmozgásról stb., hogy e dolgok mögött semmilyen politikai szándék nincs, csak a steril és semleges haszonelv. Hogy ez valami olyan emberi szándékok feletti természeti jelenség, mint a háttérsugárzás. Hogy Adam Smith láthatatlan keze nem folytatódik testben és nem végződik sajnálatosan bakancsban. És aki ilyet feltételez, az összeesküvés-elméletet gyárt (gyakran tényleg). Pedig de. A pénzügyi folyamatok, és nagyobb léptékben a történelem szereplői személyesek, személyesíthetők. Általában országok.
Amit ír Katalin, az néha nagyon közel van mindenféle összeesküvés-elméletekhez. (Szerintem érik is ilyen irányból megkeresések, hogy ugye egyetért-e Ön, kedves Katalin, azzal, hogy a Tel Aviv - Washington tengely stb.) És ezzel nagyon vigyázni kell, ettől féltettem néha. Még akkor is, ha nagyon okos. De volt a szövegben pár zárójel, ami jól egyensúlyban tartotta ezt a rémet és hárított.
***
Kommentárok (nem mindig szó szerint vett idézetekhez - merthogy kézzel írtam ki őket)
A Kádár-korszak Mo-a nagyon hasonlított a feltörekvő ázsiai államok berendezkedésére. Az állam és a magánszféra együttműködésére, engedményekre és korlátokra épülő rendszer, ami a viszonylagos jóléttel pótol a politikai nyűgökért, és röviden passzivitást kér.
Lehetett volna sikeres hosszútávon is. Ez a sejtésem. De politikailag lehetetlen volt, hiszen '90 körül senki sem hirdethette nyíltan, hogy igenis lesz tovább központosított gazdaságirányítás, III/III és valutakeret külföldi utazásokhoz. Nem volt perspektíva, nem felelt meg a felfokozott várakozásoknak. (És ezek a várakozások ugyanúgy a társadalom etikai rendszeréhez tartoztak, aminek meg nagyon is megfelelt a Kádár-korszak. Rémesek vagyunk az ellentmondásainkkal.)
A működőképes [gazdasági] koncepciók többsége az adott pillanatban [a rendszerváltáskor] politikailag nem volt szalonképes, mert nem a szocialista egypártrendszer tagadásából indult ki, hanem annak megőrzéséből.
Az a réteg, aki a '90-es években le tudta volna vezényelni a gazdasági rendszerváltást a gazdasági potenciál megtartása mellett, azokat ma komcsi oligarcháknak nevezzük és úgy tudjuk, hogy ellopták a korábbi állami tulajdonú termelőeszközöket. Részben le is vezényelte tehát. Reform-szocik és technokraták, kábé. Ez egy feloldhatatlan ellentmondás.
A magyar társadalom nagy része egalitariánus alapelveket kér számon az államtól, s ezzel egyidejűleg kivételes bánásmódot keres, különböző címeken kritizálva ugyanezt az államot.
Ezt a mondatot nagyon szerettem.
Kalkulációs vita ... Lange vs. Mises [elméleti közgazdasági vita kb. 70 évvel ezelőtt]. A két közgazdász egyetértett abban, hogy akár tőkés, akár szocialista gazdaságról van szó, mindkettő (az intézményrendszer különbségei ellenére) a források optimális allokációját keresi különböző módszerek alkalmazásával. A kalkulációs vita (azaz lehet-e tervezni az optimális forráselosztást) kimenetele, valamint az általános egyensúly elérésének módszerei (lásd Kornai János életművét) meglepőek. Eszerint a szocialista gazdaságban nincs akadálya az iteratív tervezésnek, míg a tőkés gazdaságban ennek magától értetődő akadálya a magántulajdon.
Sajnos a magyar állam apparátusa ma nem alkalmas arra a tervező-beszámoltató funkcióra a magánszektor mellett (szánalmas nagyképűséggel: felett), ami a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózáshoz kellene. Ez minőségi kérdés. Szóval ez a modell most elméletnek tűnik.
***
Megjegyzések
Az első pár fejezet elég szarul van megírva, szerkesztve. Elvágott és szétszerelve maradt mondatok, például. Ez sajnálatos.
Jeffrey Sachs figurája nekem túl van miszticizálva. Hogy rádumálással el lehetett nyomni a neoliberális gazdaságpolitikát, az nagyon hihetetlen.
A liberalizmuson, vagy a libertárius ízlésű barátaimon mindig azon akadok ki, hogy egy elvet kívánnak ráhúzni az életjelenségek [uhh] teljes halmazára. Néha teljesen olyanok, mint egy kóla-automata: bedobod a százast és kiesik a doboz. Akármit dobsz be, csak a doboz tud kiesni (ti. a piac mindent megold és az állam mindenben hibás). Azt hiszem, már nem fogok tudni elképzelni olyan elvet életemben, ami mindenre megoldást ad (legutóbb az istennel próbálkoztam). A liberális kapitalizmus nagy méretekben számomra egy utópia, mint a marxizmus például. Van neki érvényességi köre, ahol használható, főleg gazdasági területen [és ezt még le kellene határolni]. De nem létező emberi viselkedésminták mentén építene fel társadalmat.
Puhánynak érzem én magamat a liberalizmushoz. Szeretem az intézményrendszer barokkos kényelmét és nem olyan sarkos az ízlésem, hogy egy intézménytől olyan éles, elvszerű viselkedést várjak el, mint amit a neolib elvár :) Nem mintha a társadalmi konszenzusok jók lennének mindenáron, a magyar államot például jól picsán kéne már rúgni, annyira el van kényelmesedve.
***
Személyes apróságok
Váradi Júlia fordulatait nagyon szerettem a könyvbemutatón (in Alexandra): "Közhelyesen: dióhélyban. Könyvedet olvasván. A szlogenek erősebbek, mint a gyakorlat. Az egy igazi forradalom volt, csak nem haltak meg benne [a cseh bársonyos forradalomról]."
Ez egy nagyon fasza könyv.
1973 után kezdődött el a kelet-európai országok eladósodása. Magyarország eladósodása tehát egyidős velem. Azt fogom majd írni a nemzedékemről, hogy az eladósodás generációja.
Évekig volt visszatérő álmom, hogy beszállok a lakótelepi liftbe, a házban, ahol 10 éves koromig laktam, de a kabin nem áll meg a 4-ik emeleten, meg se döccen, hanem változatlan lendülettel megy fölfelé, és a 10-iken sem áll meg, hanem átrágja magát a födémen, kattogások vannak (az álom nem jött zavarba, megoldotta a pályanélküliséget, nem reptetett, hanem szegecselt, zeppelin-szerű, hosszú fémgerendákkal támasztotta a liftet mindenfelől), a felfelé mozgás is valami hosszú íven vízszintesbe alakult, föld alatti labirintusokba vitt, amik magasan voltak a tízemeletesek felett, és ott bolyongtam indusztriális, sötét, füstös, párolgó, pinceszerű terekben, ahol emlékeim szerint nem történt semmi, csak a lift ment.
Amikor egészen kicsi gyerek voltam, 10 évesnél fiatalabb, gyakran nem állt meg velem a lift a negyediken, mert könnyű voltam. Nem érzékelte a súlyt. Azt hitte, kívülről hívták, gondolom. Felvitt a ház tetejére, onnan kellett lelépcsőznöm. De néha a 8-ikon megállt magától. Ezt máig nem értem.
Ha nem voltál elég nehéz, a lámpa sem kapcsolt be. Ebből vontam le az általános következtetést. Emelkedtem a sötétben 8-10 emeleten át, és csak az emeletek beszűrődései villantak meg, csíkokban. Azt kellett számolni, mert hogy hányadik emelet, azt nem láttam.
A lift nem egy buta állat, a mechanikus vezérlésű liftek több lélekkel bírtak, mint a mai rozsdamentes rokonokból látszik. Lásd pl. a kopott végállás-kapcsolókat. A nyolcadik volt a kedvence. Pedig ez volt a legjellegtelenebb emelet a lépcsőházban, a lakók semmit, de semmit nem tettek ki, hogy képükre formálják, se lábtörlőt, se cserép filodendront, még egy nyamvadt kibelezett májkrémesdoboz sem volt kint hamutartónak, csak a steril és az emeleti magassággal arányosan sérületlen falak 3 ajtóval. Erre is emlékszem, erre a látványra, amikor kidugtam a fejem az utazás után a liftajtón és elindultam iszkolni lefelé.
Megnyomtam a negyedikre a gombot. A negyediket nyomtam mindig. És gyakran nem állt meg a negyediken, hanem felvitt általában a tizedikre, de néha a nyolcadikra [gyakran = általában - néha].
Vagy meg kellett várni valakit, egy felnőttet, aki szintén használta volna a liftet. Tessékszeslenni feljönni velem a negyedikre. Köszömszépen. Azt is kiszámoltam, hogy mi a negyediken lakunk, tehát egy ismeretlen felnőtt jó eséllyel (70%) felettünk lakik, és biztos a bácsinak nem teher engem taxizni, és bátran meg lehet kérni erre. Azóta sem tudok szégyenkezés nélkül kérni.
![[pötty]](http://text.freeblog.hu/files/Face/separator_black_small.png "[pötty]")
