Jon and Vangelis: I'll Find My Way Home (#1 The Friends of Mr. Cairo, 1981)
Ez a legnevetségesebb dolog, amit ma láttam. Esküszöm, szerelmes voltam ebbe a számba. Meg most is. Óriási még mindig, emlékszem a meghatottságomra. Az emlékszem, az azt jelenti, hogy valóságosnak tűnik, hogy akkor megtörtént. Érzelmi kérdés, nem tény, tehát nem tudom, hogy megtörtént-e. A Vangelis úgy ikonom nekem, mint jobbaknak az Iggy Pop. Vagy a Wagner. Amikor először hallottam, el nem bírtam képzelni, hogy ilyen hangok vannak. Emlékszem arra a jeges meglepetésre, és arra a határtalan felszabadultságra, hogy ilyen hangok lehetségesek. Hogy egyáltalán vannak.

Ezt a lemezt simán el lehetne sütni ma is. Kicsit másként szólna, nyilván, de igazából csak más processzorokon készülne. És hogy szólhat ez zongorán meg ukulelén? Térdből rázva. Gyerekek, ez a férfi a Yes frontembere. Meg milyen jelmezek csápolnak itt?