Nápoly #4. Amerikai túristának [hosszú ú] vagyok öltözve. Zakót kellett volna hozni, akkor komolyan vennének, a korom már megvan hozzá. Leülünk a ristorante kiülős részébe, kicsit aggódom, hogy járnak-e ide helyiek, de igen, kiderül, hogy járnak, jó lesz. 10 percig senki nem szól hozzánk, észre sem vettek, késő van kicsit az ebédhez, három óra, bent eszik az összes pincér az épületben. Be kellett mennem és beszélnem velük. Így kaptunk étlapot.

Leteszi elém a spagettit, nem az a pincér, akitől rendeltem, hanem egy alacsony, feltűnően alacsony, olajos hajú, himlőhelyes arcú középkorú férfi, akit a többiek kizavartak a hülye egy szem vendéggel szarakodni, másfelől kenyérkereső családapa. Minél macsóbb egy társadalom, annál inkább szól minden viszony a tekintélyről. Letesz elém egy kést és két villát, kettőt, nézek nagyokat. Se előételt, se desszertet nem rendeltem, két villa?
Akinek van két keze, tud olaszul, gondolom.
- Due? - kérdezem, és mutatok a két villára villás ujjakkal.
Nápolyi pincérem itt hosszas triádákba kezd, majd felüti mutatóujját a levegőbe, elmegy, visszatér, és egy kanalat helyez az asztalomra, de úgy, hogy meg sem fogta puszta kézzel, az asztalkendőben fogta, és abból csúsztatta elém, mint egy élő, törékeny állatot. És vigyorog.
Elégedettek vagyunk.

Megeszem a spagettit a spulnis módszerel. Bár azt hiszem, sosem láttam még olaszokat így tésztát enni. Az olaszok a spagettit villával eszik, és disznó módon szürcsölik, kész.

Utána mondom neki, hogy bene, mert tényleg jó volt, a tészta nem túlfőzve, a pirított sonka ízletes, a paradicsom friss, sok a héj, tutto bene, pincérem ettől a benétől egy pillanatra elmosolyodik, és az arca, a sebhelyeknek is megfelelő óriás pórusokkal, mint egy hegyirabló.