Utólértem a zebránál.

Te köcsög liberális CM-paraszt, te - mondom neki.

Sírsz, hogy nincs elég bicikliút, hát nem ott van a túloldalon? Ne kapkodd a fejedet, nem foglak bántani. A 10 méter széles Stafánián töksötétben miért kell neked 20-szal elhúzni neked 10 centire a kutyától? A kutya megijedt. És egyúttal fél méterre tőlem? Láttál egyáltalán? Melyből nem az következik, hogy a kutya 40 centi széles, te tahó. Nem érted, hogy pont azt kapod vissza, amit másoknak adsz? Akkor sokáig tartalak itt, hogy sokáig féljél. Nem haragszom rád... de haragszom rád, az az igazság, azért üvöltök, és sokáig kell csinálnom, hogy elég ideig féljél ahhoz, hogy tanúlj. Lassan tanúlsz, és csak a félelemből. Ez a keserű tapasztalatom a pedagógiában. Szóval ha elzúgsz mellettünk 20-szal ezen a töküres, éjszakai, széles-tágas járdán, és megijeszted a kutyát, engem is megijesztettél, akkor addig nem mész el innen, amíg ki nem üvöltözöm magam. A másik oldalon rakhatod, téphetsz kedvedre, mert ott van a bicikliút, és ott számít rád az ember. De ha ideát járdázol, akkor járdázzál békésen, kedvesen, okosan, te ribanc, mert nem egyedül vagy a sávban. Azt is megtehetném, hogy kirángatlak a Tökölyhez, és addig tartom a fejedet a belső sávban, míg arra nem jön egy kamion. Hogy érezzed. Bár az utolsó pillanatban elengednélek, onnan is.
Nyugi, nem érek rá ennyire.
Na eriggyél.

És akkor elengedtem a nyerget.

[Az írás megtörtént esetet dolgoz fel.]