Túrista vagyok a Lotz-teremben. Belépsz, és pompa fogad. Akik pincérek a pultot támasztják bokorban, azt leszámítjuk. Mindig ez az emberi tényező. Egy pályaudvar tágassága és hangjai, füst nélkül és aranystukkóval. Derűsen színes. Tudok én élni, hogy ide szökök ki ebédidőben, tudok. Csináltam Anyámnak képeket, őt meghatják az ilyesmik. A kilátót pl. még mindig nem találtam meg neki a Blahán, pedig többször kért, hogy keressem meg.

A pincérnek 20 méterről lehet elmutogatni, hogy a számlát kéred. Nem neki van ilyen áttekintése, hanem a hely ilyen méretekben projektál.

Egy elveszített kesztyű, tartása megkönnyebbülten szuszogja ki a görcsöt, gazdája utolsó mozdulatára emlékszik az asztal alatt.