Hiányzik belőlünk az egyenesség, a kérlelhetetlen ítélőképesség és az állhatatosság. Hiányzik belőlünk a klasszikus német (dán, ha némi humorunk is van) filozófia.

Napok óta csak a saját hajamat szedegetem a vackomból, hát nem szomorú?

(Türelmetlenül, csattogósan lapozza a könyvet. Követi a királyi utat. Megy neki a papírnak, tudja, hogy most végre jó lesz neki. Alakzatok, kezdi érteni ezt a fogalmat; pl. az ismétlés nagyon erős alakzat, reggel csinált is egy definíciót a buszmegállóban, laudetum 15-ös, hogy mi lenne szerintem az alakzat, de nem emlékszik már rá.

És menet közben szerkeszt. Ezek itt más bejegyzésekbe kezdtek el íródni, és in situ vannak már itt. Ó, munkánk alapja, hogy végre tudjam, hogyan írok. Itt megegyek át személyesbe. [Éhes félreütés, benthagyom.] Nevet viselő és történettel rendelkező ... egzisztencia toll, ide kell egy másik alany, egy nem bölcsészesen nagyképű. Azt is nagyon útálom, amikor fogalmakkal jelölhető dolgokat személynevekkel jeleznek. Amikor arra, hogy Ady-hangja van, arra azt mondják, hogy Latinovics.)

Kellene valami érettet írni. Semmi nem jutott az eszembe. Még szerencse, hogy Pajtáshoz vissza lehet nyúlni. Hazamegyek olvasni.

Végtelennek mondott kozmoszomban egy cikra gondolat nem fogant ma. Tényleg, olyan szűknek és kiszívottnak érzem magam, hogy rólam a zsugorfólia lepattanna, már nincs hová összehúzódnia.