Dva csasza, amíg megkapod a passzportot, maradj csendben. Az ukrán határőrök Záhonynál elviszik az útleveleket, és míg a forgózsámolyt szerelik át a vagonok alatt, náluk van és ez 2-3 óráig tart, elég nyugtalanító. Nem mondta ellentmondást nem tűrően, mert minek izmozzon - tájékoztatásul mondta. Azt hittem, az ablakon sem szabad kinézegetni, mert lőnek.

Beszélgetek oroszul, tőmondatokban elmagyarázom, hogy kik vagyuk, gyevity cselovek, tízen? - kérdezi a kezével, da, szportszman, trénying. Karate, da, olyasmi kendo.

Vonz az orosz táj. Mindenhol a világon élveztem, ha az ablakon kinéztem de ez más. Ukrajna egy nagy mezőgazdasági ország, és én szeretem a nagy mezőgazdasági országokat. Ukrajna nekem már orosz, és ezért a helyiek a fejemet vennék - ritka szabadságszerető nép és olyan ritkán adatott meg neki a történelemben szabadnak lenni - megsértődnének, és én méltányolnám, de ez az igazság, nekem ez orosz.

Az orosz tájra az a legjobb szó, hogy rusztikus. Gyönyörű.

Nagy, lapos mezőgazdasági országok archaikus, feudális társadalmakkal. Kövér erdők, sok hely, csernozjom, végtelen szántóföldek, feltört szűzföldek, rettenetes adófizetési morál, úgynevezett szuverén demokrácia-értelmezés. A szovjet elvtársak nagyon komolyan gondolták ezt a villamosítást, ennyi össze-vissza távvezetéket én még nem láttam. Kicsi és nagy, keresztbe-kasba, meglepően sűrűn a tájban, nagyon szórakoztató. És nem csak Don Quijote-mintájú órias-alakú, de Eiffel-torony alakú villanypózna is van. Orosz anyácskából áll ki a kötőtű.

A vonatablakon kibámulásnak a hálókocsiban külön élve van: a középső ágy pont jó magasságú, hason feküdve lehet mozizni.

Girbe-gurba szőrös, kapkodós léptű korcsok szaladnak a töltések alatt a földutakon. Az emberek keskeny ösvényeken, nagy csomagokkal igyekeznek a vasútállomások felé. Nincsenek útburkolatok, az autók derékig sárosak mindenhol (ilyenkor még a nagy városokban is), ösvények vannak a házak között, a falvakban utcák sem nagyon, egy-egy ház áll, a kettő közt pocsolya, sóderhalom, minden rendezettség nélkül, organikusan, ahogy egy erdőben a fák állnak. Néha összeszorulnak, néha tágasan, de mindegyik a saját helyét szorítja ki magának.

Szlavszko, például. Lakkozott, aranykupolás templom világít a betonkerítések mögött. Az ilyen falvakban már lakhatnak pár ezren. A városok olyan helyek, ahol vannak nyugati autók. A falvakban Ladát látni és Uazt. Aggatom a cetliket a templomtornyokra, kommenteket helyezek el.

Az orosz tájat úgy tudom bámulni, hogy nem félek attól, hogy elszalad, vagy csak lemaradok róla. Ez nem fog megváltozni. Egy orosz ember tökéletesen bizonyos affelől, hogy amíg emberiség lesz a Földön, addig orosznak lenni, az lesz, az jelentéssel bíró állapot lesz, esetleg mozdulni fog, de el nem tűnik. Nem tartanak jóslatoktól. A bolhapiacon egy öregember háborús kitüntetéseket árult, az egyik pokrócon voltak neki a Vörös Hadsereg kitüntetései, egy másik ugyanakkora pokrócon a Wehrmacht kacatai, szépen egyformán. Nem volt ebben frusztráció, meg sorok között olvasás, mint a Pecsa bolhapiacon szombatonként, ahol lépni nem lehet a német fegyverek dicsőségét lihegő kiadványoktól. Nem, ez a partizán pontosan tisztában volt vele, hogy a nagy háború meg lett nyerve.

És hát nekünk ebből az országból vannak a tank-élményeink. Ezen sincs mit erősködni.

Akarat és szándék mindig visszafelé mutat, ha másképpen nem, a képzeletből. A vonat biztos jövő felé döcög, a vágányról nem lehet letérni, a menetrend ha nem is százas, de egy valószínű opció, az ablakban klasszikusan tehenek vannak, majd elmennek. Nem tények miatt vagyok nyugodt, attól sose voltam, az emlékezés miatt lélegzem egyenletesen.